„Tizenkilenc perc alatt
lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs
első harmadát… Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le
is szállhatsz róla.”
Ezután az idézet után lettem
kíváncsi arra, miről is szól Jodie Picoult Tizenkilenc perc című könyve. Nos, a
könyv olyannyira magával ragadott, hogy minden évben újraolvasom. A történet
igazándiból mondhatni „átlagosan köznapi” olyan értelemben, hogy egy meg nem
értett, lúzer amerikai srác egyszer csak egy szép délelőtt bemegy az
iskolájába, majd ott lövöldözésbe kezd. Rengeteg hasonló történetről hallani –
a való életben is –, melyek mindegyike újra és újra gondolkodtatóba ejti az
embereket: miért? Mikor következik be az a pont, amikor a serdülő azt gondolja: "Állj, ne tovább!"? Vannak mögötte nevelési hibák a
szülők részéről? Más attrocitált gyerekek miért nem végeznek ilyen szrönyű
tetteket? Személyiségbeli tényezők mennyiben járulnak mindehhez hozzá? Miért alakul ki rendszerint olyan struktúra minden iskolában, hogy vannak a menők és a lúzerek? A trendik és az okostojások? A sportolók és a matekos brigád? És a
legfontosabb: hogyan lehet védekezni az ilyen nagyfokú szeparáció ellen?
Egyáltalán: ki tud segíteni?
Bár tragikus és szörnyű maga
a cselekedet, mégis rávilágít arra, mennyire fogalmuk sincs a szülőknek arról,
hogy gyermekük milyen életet folytat az iskolában. Néha még azt sem tudják,
miket művel otthon. A mai kor szülei ennyire elmennének amellett, hogy mi van a
gyerekkel? Vagy a gyerekek használnak „kifinomultabb” technikákat arra, hogyan
altassák el szüleik gyanakvását? Netán ez a korral jár és teljesen normális? Vagy teljesen más dologról lenne szó?
Természetesen, az iskolai
lövöldözés egy nagyobb túlzás azzal kapcsolatban, mennyire elmennek az emberek
egymás mellett, hogy manapság mennyire nem figyelünk oda egymásra, és hogy
mennyire nem vagyunk hajlandóak olykor empatikusak lenni egymással. Az írónő
emellett zseniális történetet kerekít, meghatározó személyiségekkel.
A könyv
mindenképpen elolvasásra érdemes, és talán ösztönzőleg hat a nagyobb odafigyelésre mások
iránt.
