Voltál már valaha szerelmes? Netán
sportolt az illető? Miért szeretünk bele hamar az atletikus srácokba?
Egy férfi minél izmosabb és van
erejének teljében, annál vonzóbb egy nő számára. Hiszen ki ne szeretne
egészséges, élettel teli és minden potenciált magában hordó kisgyermeket?
Érdekes tanulmányt közöltek
Park és munkatársai (2007), akik a csapatsportokban betöltött pozíciók és az
arccal kapcsolatos vonzalom között kerestek összefüggést.
A rendszeres sportolás
szexuálisan vonzó. Ha végignézünk saras középiskolás focipályáktól a szépen
lenyírt wimbledon-i teniszpályákig, a versenysportoknak otthont adó események
egytől-egyig rajongás és tisztelet tárgyai. Miért? Az egyik lehetőség az, hogy
a sportolás fiziológiai jelei (mint a megnövekedett izommennyiség, a szép
kiállás, az erőnlét) a személy azon képességére utal, mely szerint képes olyan
erőforrásokat mozgósítani, amelyek erőnlétét növelik. A másik lehetőség szerint
az atletikusság maga az erőnlét kifejezője.
Maga az atletikusság egy genetikusan
kiválasztott vonás, mely jelzi a gének minőségét, emellett pedig a sportok ezen
minőséget hivatottak „hirdetni”. Ezzel az elgondolással összefüggésben, bizonyíték
van rá, miszerint az olyan vonások, mint a kirobbanó erő és a neuromuszkuláris
koordináció – ami jelentősen hozzájárul a sportolási készséghez – örökletesek.
További bizonyítékok állnak rendelkezésre a tesztoszteron szint
örökletességével kapcsolatosan.
Ezen túlmenően azonban
nem minden sport egyenlő, mivel presztízsüket tekintve különböznek egymástól.
Néhány sport, mint például a futball, példátlan népszerűségnek örvend, míg
mások (például a füves pályás bowling) csak erőlködik, hogy a sportok között
szerepeljen. A legnagyobb presztízzsel bíró sportok, nem kétséges, azok, melyek
a legkifejezettebben mutatják az atletikusság jeleit (például az erőt, a kitartást,
a mozgékonyságot és az intelligenciát), amelyek az örökölhető erőnléttel
kapcsolatosak.
Nem csak a sportok, mint nagy egészek
kapcsán vannak különbségek a presztízzsel összefüggően. Mindez megjelenik már
egyéni szinten, a csapatban betöltött pozíció kapcsán is. Ez tehát azt takarja,
hogy melyik poszt a legjobb és legszembetűnőbb erőnlét mutató.
Jelen cikkben a kutatók
focistákat és hoki játékosokat vizsgáltak e célból. Mindkét sport fő célja az,
hogy a labdát a hálóba tereljék, amelyet a kapus és a védők védenek. Emellett
pedig vannak a csatárok, akiknek a támadás a feladata. A foci pozíciók durván a
következő kategóriákba sorolhatóak: kapus, védők, középpályások és csatárok. Hasonlókból
áll a hokisok kategóriája is: a kapusból, a védőkből és a támadókból.
Habár minden pozíció mindkét sportban
kétségkívül remek előjelzője az erőnlétnek és az atletikusságnak, azért eltérés
van a különféle elrendezésekben. A kapus fő célja a találatok bevitelének
kivédése, így különösen gyorsnak, mozgékonynak kell lennie, valamint benne kell
lennie abban is, hogy esetlegesen sérülést szenvedjen. A támadók feladata, hogy
a védők fölé kerekedjenek és gólt lőjenek, ezért kivételesen spontánnak,
kreatívnak kell lenniük, valamint sokkal több (jól koordinált) kirobbanó erőre
van szükségük. És mivel a védők fő feladata, hogy valóságos fizikai gátat
képezzenek a támadókkal szemben, így magas szinten bírnak kitartás terén, de
feltehetően kevésbé mozgékonyak és spontának. Ezen a tényeket figyelembe véve a
kutatók feltételezték, hogy a kapusok és a támadók inkább rendelkeznek az
erőnlét jelzőivel, mint a védők.
Amennyiben ez a hipotézis
érvényes, úgy a kapusok és a támadók nagyobb mértékben kell, hogy fenotipikusan
is megjelenítsék az örökölhető fittség jeleit. Korábbi kutatások alapján
feltételezhető, hogy ezek az indikátorok korrelálnak a morfológiai
szimmetriával és a nők menstruációs ciklusuk idején mutatott vonzalmával. Mik
ezek az indikátorok? Néhány lehetséges jelző már más kutatások által
bizonyítottak. Ezek az olfaktorikus vonzalom, a maszkulinitás, a súly és a
táncolási képesség. Jelen kutatásban az arcberendezés szimpatikus volta volt a
központban, mely szintén jelzője a testi fittségnek. Ezt pedig a
vizsgálatvezetők úgy mérték, hogy nőknek kellett értékelniük focisták és hoki
játékosok profil fotóit. A résztvevőknek egy tíz pontos skálán kellett
értékelniük a sportolók fotóit (1 – nagyon nem vonzó, 10 – nagyon vonzó).
Focisták esetén a
vonzalom mértéke nem különbözött a támadók és a kapusok esetében; mindkettő
szignifikánsan magasabb volt, mint a védők esetében.
Hokisoknál a kapusok
voltak a legvonzóbbak, vonzóbbak, mint a támadók és a védők. A támadók azonban
szignifikánsabban vonzóbbak voltak a védőknél.
(A vizsgálatból kivették azokat a
sportolókat, akiket a nagyközönség könnyen felismert volna népszerűsége révén,
illetve azokat, akikről a vizsgálat végén azt állították a résztvevők, hogy
felismerték).
A két sport közötti eredménybeli
különbség fakadhat abból, hogy azok eltérő népszerűségnek örvendenek a rajongók
körében.
Az eredmények azonban
mégis alátámasztják a nézetet, miszerint a kapusok és a támadók rendelkeznek a
nagyobb testi fittség mutatóival. Természetesen ettől függetlenül ott lóg a
levegőben a kérdés, hogy mi okoz mit? Lehetséges, hogy a vonzalom önmagában egy
heurisztikus kulcsként funkcionálnak, mikor sportkarrierük kezdetén
besorolódnak valamelyik posztra. Eszerint pedig a vonzó fiatal fiúk kapják a
legnagyobb presztízzsel bíró posztot. Nyilvánvalóan ez csak akkor egy
lehetséges út, amennyiben a vonzalom korrelál azon vonásokkal melyek elősegítik
a teljesítmény növelését ezekben a posztokban.
A vizsgálat további
kérdéseket vet fel a jövő számára: Mik lehetnek azok a kulcs fittséggel
kapcsolatos fizikai és pszichológiai vonások, amelyek néhány sportolónak
nagyobb szimpatikusságot garantálnak? Szimmetrikusabb testfelépítéssel bírnak a
kapusok és támadók, mint a védők? Vajon más csapatsportokban is hasonló
eredményeket találnánk? Talán mégis van egy borsónyi alapja annak a
sztereotípiának, miszerint a középhátvédek a leghelyesebb focisták. Ki tudja?
Szóval, irány a füves pálya vagy a jég!
